fbpx

Csak mélyült a lakhatási válság a rendszerváltás óta

Budapest, 2021. november 10. – A rendszerváltás óta eltelt harminc év lakáspolitikáját áttekintő, átfogó és hiánypótló tanulmányt mutatott be a Habitat for Humanity Magyarország november 9-én, a szervezet Éves lakhatási jelentésének harmadik, egyben utolsó fejezeteként. Az elemzés rámutat, a lakhatási szegénység nemhogy nem csökkent érdemben a rendszerváltás óta, hanem a több tucat lakáspolitikai intézkedés ellenére még tovább növekedtek az egyenlőtlenségek, mélyült a lakhatási válság, a lakáspolitika pedig csak veszített a közpolitikai súlyából. Ráadásul vannak olyan negatív tendenciák, amelyek harminc éve változatlanul jellemzik a magyarországi lakáspolitikát. A lakhatás megfizethetőbbé tétele és a lakhatás ügyének megfelelő súllyal való kezelése érdekében a tanulmány számos javaslatot megfogalmaz.

1990-ben 2-3 millió embert érintett a lakhatási szegénység valamilyen formája, ez a szám pedig máig nem csökkent érdemben. A rendszerváltás óta eltelt három évtized lakáspolitikáját a fejezet szerzői, Czirfusz Márton és Jelinek Csaba (Periféria Közpolitikai és Kutatóközpont) öt korszakra bontva elemezték a válságok és felívelések szabdalta gazdasági, ingatlanpiaci ciklusok fordulópontjaihoz kapcsolódóan, amelyek nem feltétlenül estek egybe az egyes kormányciklusokkal.

A vizsgált időszakok alapján egyrészt megállapítható, hogy a korábbi évtizedekhez, illetve társadalmi jelentőségéhez képest a lakáspolitika sokat veszített (köz)politikai súlyából, és ezzel párhuzamosan egy töredezett, többféle logika által megtépázott beavatkozási területté vált, amely nem képes érdemben reagálni a különböző társadalmi csoportok – és különösen a szegények – lakásproblémáira. Másrészt, ennek következtében a lakhatás területén is tovább növekedtek az egyenlőtlenségek; a lakhatási válság a rendszerváltás óta elmélyült. Harmadrészt, ennek a negatív folyamatnak a legfőbb oka – a lakhatás kérdésének politikai és közigazgatási értelemben történő háttérbe szorítása mellett – a magántulajdonhoz jutás túlzott támogatása, a köztulajdonú és kollaboratív lakhatási formák súlyos alulfinanszírozottsága, továbbá a lakáspolitikai beavatkozások jelentős részének a tehetősebbekre való célzása. Bár a lakhatás területén számtalan közpolitikai változás történt az elmúlt három évtizedben, ez a három tulajdonság meglepő változatlansággal jellemzi a jelenkori Magyarország lakáspolitikáját.

Lakáspolitikai logikák és a lakásügy helye a kormányzatban

A rendszerváltás óta a lakásügy sosem kapott súlyának megfelelő képviseletet a kormányzaton belül. Minisztériumi helyének mozgásával párhuzamosan a mindenkori kormányzatok lakáspolitikai beavatkozásaiban négyfajta – önkormányzati, pénzügyi, építésügyi és szociális vagy családpolitikai – megközelítés keveredett, változó hangsúlyokkal. A legmagasabb szintű kormányzati képviseletet 2002-2004 között a lakásügyi kormánymegbízott jelentette; lakásügyi államtitkár soha nem volt, a lakásügy pedig csak a vizsgált időszak harmadában kapott önálló minisztériumi főosztályi képviseletet.

Jelenleg a lakáspolitikai kérdések a Pénzügyminisztérium Makrogazdasági Főosztályához tartoznak, azaz a lakásügynek jelenleg minisztériumi osztályszinten sincs önálló képviselete, illetve a lakásügy pénzügyi logikája a meghatározó. A lakásüggyel foglalkozó kormányzati apparátus mindemellett kis méretű, így sem érdemi lakáspolitikai tervezés, sem a lakáspolitikai rendszer működtetése nem kivitelezhető.

Az elmúlt harminc évben egyik kormánynak sem volt elfogadott, átfogó lakáspolitikai alapdokumentuma, ennek hiányában nincs is mihez mérni a lakáspolitikai eszközök hatásosságát. A lakáspolitika egyedüli „sikerkritériuma” az volt, hogy minél több pénzt költsön el a kormány lakástámogatási célra. Azonban az, hogy ezek a források hogyan hasznosulnak vagy elérik-e a lakásszegénységben élőket, nem merült fel megfontolandó szempontként.

Ezért a Habitat és a lakhatással foglalkozó szakmai szervezetek évek óta hangsúlyozzák, hosszú távú, átfogó kormányzati lakáspolitikai koncepcióra van szükség, valamint elengedhetetlen a lakásügy önálló képviselete kormányzati szinten: a lakáspolitikának legyen önálló államtitkára, aki érdemi módon és átfogó szemléletben képes alakítani a lakáspolitikát.

Lakáscélú költségvetési kiadások és a fontosabb lakáspolitikai eszközök

A tárgyalt időszakban több tucat kisebb-nagyobb lakáspolitikai eszközt vezettek be a mindenkori kormányok, ezek közül a tanulmány a felhasznált közpénzek és az elért emberek száma szerint minden jelentős eszközt sorra vesz. Azonban mivel az átfogó lakáspolitikai adatszolgáltatás a rendszerváltást követően végig hiányzott, így nem tudjuk, hogy az állam pontosan mennyit költ az állampolgárok lakhatásának biztosítására vagy segítésére. Ahogy arról is kevés lényegi információval rendelkezünk, hogy a lakáspolitikai eszközök érdemben hozzájárultak-e a lakhatási szegénység mérsékléséhez, vagy célzottabban érték-e el a támogatásra rászoruló társadalmi csoportokat.

Az azonban mindenképp világosan látszik, hogy a kormányzat költségvetési kiadásaiban a szociálisan nem célzott kiadások aránya összességében legalább kétharmad volt az elmúlt három évtizedben. 1990 után az állam jelentősen csökkentette a lakhatás finanszírozására szánt forrásokat, a megmaradt források pedig a közösségi tulajdonú bérlakásállomány fejlesztése helyett döntően a magántulajdonhoz jutást támogatták.

A mindenkori kormányok elsősorban a „Lakástámogatások” költségvetési cím alá sorolják be a lakhatási támogatásnak szánt kiadásokat. A „Lakástámogatások” három csúcsa elsősorban a rendszerváltás előtti szociálpolitikai kedvezménynek (szocpol – 1990), a jelzáloghitelek kamattámogatásának (2000-es évek közepe), illetve a családi otthonteremtési kedvezménynek és a lakás-takarékpénztári támogatásoknak (a 2010-es évek második felétől) köszönhető. Ezek a támogatások elsősorban a háztartások lakásvásárlását és lakásépítését, azaz a magántulajdonú lakhatást támogatták. Mindegyikre jellemző, hogy nem rászorultsági alapon járnak; sőt, a társadalom alsó osztályai számára kevésbé elérhetők.

Mivel a lakásügy különböző minisztériumok között szétszórva helyezkedik el, lakhatási célú kiadások különböző minisztériumi (és nem minisztériumi) fejezetekben is találhatóak. Azaz a kormányoknak a „Lakástámogatások” soron túl is vannak jelentős, lakhatási célokat szolgáló kiadásaik. Ezek többé-kevésbé a költségvetési és zárszámadási törvényekből, illetve néhány más forrásból (pl. KSH kiadványok) összesíthetőek, azonban a tisztánlátást akadályozza, hogy ezek csak azokat kiadásokat tartalmazzák, amit a költségvetés és a kormány látni és láttatni enged; számos lakhatást is szolgáló eszköz rejtve marad. Így csak a hosszabb tendenciák és a belső arányok érzékeltetésére van lehetőség.

Ezért a jövőben mindenképp szükség lenne arra, hogy a lakástámogatási eszközök legyenek kiszámíthatóak, a jogszabályok ne változzanak három-négyhavonta. A lakástámogatási eszközökhöz tartozzon átfogó és nyilvános monitoringrendszer, illetve működésüket rendszeresen értékelje független hatásvizsgálat. Továbbá a köztulajdonú lakásvagyont bővíteni kell, ezzel párhuzamosan a magántulajdont támogató források jelentős csökkentésére van szükség.

A lakhatás megfizethetősége

Megfizethetőnek számít a lakhatás, ha a háztartások egy „társadalmi szinten elfogadható” lakás költségeit ki tudják fizetni. Az azonban, hogy mit tart a magyar társadalom „elfogadható” lakhatásnak (pl. komfortosság, túlzsúfoltság terén), három évtized alatt sokat változhat.

Ezért a tanulmány az alábbi hat szempont szerint vizsgálta a lakhatás megfizethetőségének alakulását:

  • Kiknek és mennyire megfizethető a lakásvásárlás?
  • Megfizethetőek-e a lakhatási költségek a háztartások számára?
  • Kiket és milyen mértékben érint az energiaszegénység?
  • Mekkorák a lakbérek a magánpiacon és az önkormányzati tulajdonú bérlakásokban?
  • Mekkora a háztartások eladósodottsága a lakhatás terén?
  • Hány kilakoltatás történt?

E sokszempontú vizsgálatra azért is szükség van, mert az elemzés például rámutat, hogy az elmúlt három évtizedben a válságidőszakokban javult a lakásvásárlás megfizethetősége, a felívelő időszakokban viszont romlott. Ez azonban nem jár feltétlenül együtt a lakhatási szegénység csökkenésével, hiszen a válságidőszakokban a reáljövedelmek csökkennek, emiatt kevesebb háztartás kezd lakásvásárlásba, hiába javul elméletileg a lakhatás megfizethetősége. Továbbá az átlagjövedelmek és az átlagárak viszonya sem képezi le a jellemzően az átlagosnál alacsonyabb jövedelmű, lakhatási szegénységben élők problémáit. Ráadásul a kormányzatok éppen a prosperáló időszakokban fordítottak több pénzt a lakásvásárlás támogatására, ami a források rossz hasznosulására utal.

Hasonló a helyzet a lakásépítések és a megfizethetőség viszonyával. Az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején az újlakásépítések megduplázódtak, a lakásvásárlások száma emelkedett, bővültek a lakástámogatások, miközben a megfizethetőség romlott. Azaz alacsonyabb lakásárakat és a megfizethetőbb lakhatást kizárólag lakásépítésekkel nem lehet elérni. Közép- és hosszú távon a lakások tulajdonviszonyainak jelenlegi arányait is radikálisan módosítani kell ahhoz, hogy a köztulajdonban lévő és nonprofit bérlakásszektor érdemi bővítésével hosszú távú megoldások születhessenek a lakhatási szegénység tartós mérséklésére.

Szintén érdemes kiemelni az energiaszegénység kezelését, illetve a hosszú távú megoldások hiányát e területen. A háztartási energiaárak a fogyasztói áraknál és a jövedelmeknél is meredekebben emelkedtek a rendszerváltást követően. Erre válaszként a mindenkori kormányok az egyszerűbb, rövid távú és rövid távon politikai haszonnal kecsegtető energiaárakba való beavatkozást részesítették előnyben a hosszabb távon energiamegtakarítást jelentő programokkal szemben.

Az első, kifejezetten a rezsiköltségeket mérséklő kísérleti beavatkozás az 1995/1996-os fűtési szezonban zajlott. 2003 után bevezették a lakossági gázár-kompenzációt, ami több módosítás után, 2011-ben szűnt meg. A máig tartó rezsicsökkentést 2013-ban vezették be, melynek hatására egyes energiaszegénységi mutatók széles körében javultak. Azonban ez az eszköz ilyen formában nem fenntartható; az európai uniós és Magyarország által is vállalt klímacélokkal összeegyeztethetetlen. Ezért a háztartási energia megfizethetőségének hosszú távú biztosítására van szükség. A lakóingatlanok korszerűsítése, illetve energiahatékonyságuk növelése érdekében szociálisan célzott megoldásokat kell bevezetni, hogy azokat is elérjék ezek az intézkedések, akiknek ehhez nem áll rendelkezésükre megfelelő önerő.

Hogyan tovább?

Az elemzés a Habitat for Humanity Magyarország idén tizedik alkalommal kiadott Éves lakhatási jelentésének harmadik, egyben utolsó fejezete. „Az eddigi jelentések elsősorban az előző év lakhatással kapcsolatos szakpolitikai és megfizethetőségi fejleményeit értékelték. A jubileumi kiadás és a Habitat magyarországi fennállásának idei, 25. évfordulója azonban kiváló alkalmat adnak a távlati visszatekintésre, valamint a lakhatás ügyével kapcsolatos szakpolitikák, intézkedések és erőfeszítésék értékelésére. Így a jövő lakáspolitikáját ezekre a tapasztalatokra és tanulságokra alapozva tudjuk felépíteni.” – mondta el Szegfalvi Zsolt, a Habitat ügyvezető igazgatója, és hozzátette – “Ezt a célt nemcsak a mostani, hanem a jelentés októberben publikált és a civil lakhatási mozgalom történetét áttekintő fejezete is szolgálja.”

Ezért a 2021. november 9-én tartott bemutató eseményen hat lakhatással foglalkozó szakértőt kért fel a Habitat, hogy az elmúlt három évtizedet értékelve – a szerzők következtetései és javaslatai mellett – ők is fogalmazzanak meg ajánlásokat a jövő lakáspolitikájának különböző területeire vonatkozóan. Hegedüs József (Városkutatás Kft.) és Kováts Bence (Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont) a lakhatás strukturális, makro szintű kérdéseit tárgyalta, Szatmári Andrea (Utcajogász) az önkormányzati bérlakások kiadásáról, illetve ennek jogi hátteréről beszélt, László Johanna (Esély Labor Egyesület, Habitat) a szociális munkások perspektíváját mutatta be, Kovács Vera (Utcáról Lakásba! Egyesület) a szociális lakásügynökségek szerepét hangsúlyozta, Feldmár Nóra (Habitat) pedig az energiaszegénység csökkentésére tett javaslatokat.

A Lakhatási közpolitikák és a lakhatás megfizethetősége az elmúlt három évtizedben c. fejezet teljes terjedelmében innen letölthető, kivonata pedig ide kattintva olvasható el.

A hat szakértő ajánlásai és felszólalásuk összefoglalója a habitat.hu oldalon lesznek elérhetőek legkésőbb 2021. november 22-től.

További fotók a bemutatóról a Habitat Flickr oldalán érhetőek el:

[Borítókép: Járdány Bence @Habitat for Humanity Magyarország]
Kapcsolódó cikkek