fbpx

Ajánlások a jövő lakáspolitikájának kialakításához (2/2.)

A Habitat lakhatási jelentését bemutató eseményen elhangzott felszólalások leiratai.

Lakhatási közpolitikák és a lakhatás megfizethetősége az elmúlt három évtizedben címmel mutatta be a Habitat tizedik Éves lakhatási jelentésének utolsó fejezetét 2021. november 9-én. A bemutató eseményre hat lakhatással foglalkozó szakértőt kértünk fel, hogy az elmúlt három évtizedet értékelve – a szerzők következtetései és javaslatai mellett – ők is fogalmazzanak meg ajánlásokat a jövő lakáspolitikájának különböző területeire vonatkozóan.

Hegedüs József (Városkutatás Kft.) és Kováts Bence (Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont) a lakhatás strukturális, makro szintű kérdéseit tárgyalta, Szatmári Andrea (Utcajogász) az önkormányzati bérlakások kiadásáról, illetve ennek jogi hátteréről beszélt, László Johanna (Esély Labor Egyesület, Habitat) a szociális munkások perspektíváját mutatta be, Kovács Vera (Utcáról Lakásba! Egyesület) a szociális lakásügynökségek szerepét hangsúlyozta, Feldmár Nóra (Habitat) pedig az energiaszegénység csökkentésére tett javaslatokat.

Az elhangzott ajánlások leiratai – a felszólalás sorrendjében – az alábbi bejegyzésben olvashatóak.

László Johanna (Esély Labor Egyesület, Habitat)
Szociális munka és lakhatás

Először is röviden behatárolnám, a szociális munka mely szegmenséből érkeztem, és milyen nézőpontból osztom meg a tapasztalataimat.

Újpesten egy ún. settlement típusú, tehát kitelepült szolgáltatásokat nyújtó városrehabilitációs VEKOP-programban veszek részt. Ez egy olyan beruházási program, aminek deklaráltan vannak szociális céljai, bár kritikusan azt mondhatnánk, ezek a célok nem mindig úgy valósulnak meg, ahogy azt mi szeretnénk. Ebben a programban együtt kellene működniük az ún. soft elemeknek – a szociális, közösségi és részvételen alapuló szolgáltatásoknak, – valamint a hard elemeknek: az infrastrukturális beruházásoknak, mint például bérlakás-felújítás vagy parkosítás. Hozzátenném, hogy nem minden kritika a kerületet illeti, ugyanis nagyon sok típus problémával küzdenek ezek a VEKOP-programok, a tervezéskor pedig még a kanyarban sem volt a COVID, ami például ellehetetlenítette a részvételen alapuló közösségi programokat.

Azok, akikkel mi dolgozunk, alapvetően mélyszegénységben élő emberek, egy városi szegregátum, többségében eladósodott, alacsony jövedelmű háztartásokban. Szociális bérlakások lakói, illetve olyanok, akik nagyon rossz állapotú ingatlanok tulajdonosai, így tulajdonképpen kicsit csapdába is estek ezen a területen. Bár Budapesten élnek, csak annyira áron alul tudnák ezeket a lakásokat eladni, hogy nagyon nehezen találnának rá vevőt.

A kollégákkal összesen 25 pontot gyűjtöttünk össze, ahol beavatkozásra lenne szükség, ezeket összegezném ebben a felszólalásban.

  • Amit Szatmári Andrea az imént a jogalkotó felé kritikaként megfogalmazott, azt mi az ügyfelek oldaláról is érezzük. Nagyon sokszor fordulnak hozzánk érdekképviseleti kérdésekben, és szociális munkásként, átlag állampolgárként a jogértelmezés nekünk is probléma, nem csak az ügyfelek számára.
  • Azt is látjuk, hogy nagyon széttagolt ez a kerületi rendszer, nagyon nem mindegy, hogy valaki hol él, és milyen lehetőségekhez jut. Újpesten például nincs egy transzparens lakáspályázati rendszer, hanem kérelmet kell benyújtani. Sokkal több a kérelmező, mint amennyi lehetősége az önkormányzatnak van, hosszúak a várólisták, és nem kiszámítható, ki jut lakáshoz.
  • A különböző jogi normák durva családpolitikai, demográfiai változásokat hoznak. Nagyon sokszor alakulnak ki kényszerközösségek, jönnek létre vagy maradnak együtt kényszerkapcsolatok, hogy a lakhatás valamilyen módon megoldott legyen. Így ez különösen sérülékennyé teszi az olyan kiszolgáltatott csoportokat, mint például a nők és az idősek.
  • Az idősek helyzetét szeretném külön megemlíteni. A lakásmobilizációs programunkban több olyan költöző lakó is van, aki nagyon idős. Szociális munkásként pedig azt látjuk, hogy vannak olyan változások, amelyeknek egy bizonyos életkor felett nem lehet kitenni az idős embereket. Az ilyen programok kidolgozásánál ezt is figyelembe kellene venni.
  • A különböző és egyébként is alacsony szintű szociális / lakhatási támogatások összege nagyon alacsony, és nagyon töredezett a rendszer. Nagyon sokféle kérelmet kell benyújtani ahhoz, hogy valamilyen értelmezhető összegű támogatás kijöjjön, – ha egyáltalán, – és nagyon sok a diszkrecionális elem ezekben a kérelmekben. Szintén megfigyelhető a kérelmek rendszerében, hogy nagyon él benne az érdemes/érdemtelen felosztás. Általában maga a kérelmezési folyamat is stigmatizál. Nem véletlenül van olyan ügyfelünk is, aki teljes mértékben rászoruló lenne, de csak azért nem nyújt be kérelmet, mert egyszerűen lelkileg nem akarja kitenni magát annak a procedúrának, amivel ez járna.
  • A közérthetőségre visszautalva, a támogatások nyelvezetét is egyszerűsíteni kell a hozzáférhetőség elősegítése érdekében.
  • Az energiaszegénység fokozottan érinti ezt a közösséget.
  • Léteznek már innovatív modellek, például lakásügynökségi modellek, amelyeket kis civil szervezetek kidolgoztak. Ezek jó lenne, ha általánosabbá tudnának válni.
  • A hajléktalanellátás ma Magyarországon egy zsákutca: ide, ha bekerül valaki, cirkulál a rendszerben, nagy a távolság az intézményi lakhatás és a lakáspiaci szegmens között, és korlátozottak a félutas lehetőségek. Itt is jellemző, hogy a nők is az idősek fokozott hátrányokat tapasztalnak.
  • A 2015-ös változtatások nagyon átrendezték a szociális támogatási palettát: megszűnt a rendszeres szociális segély és települési támogatásokat vezetett be. Nagyon sok támogatást nyújthatóvá tett, ami azt jelenti, hogy a rosszabb anyagi lehetőségekkel rendelkező települések ezt nem nyújtják. Fontos lenne szociális szempontból átgondolni ezeket a támogatási formákat, hogy ami csak nyújtható, az legyen újra nyújtandó.

 

Kovács Vera (Utcáról Lakásba! Egyesület)
Szociális lakásügynökségek

Az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE) 2012 óta működik. Először az volt a célunk, hogy az önkormányzati lakásállomány legyen hozzáférhető a legsérülékenyebb emberek számára. Nem sokkal a munkánk kezdete után azonban rá kellett jönnünk arra, ha innovatív lakáspolitikákban gondolkodunk, akkor nem csak a legsérülékenyebb emberekről van szó, és az önkormányzati lakásállomány messze nem elég a probléma kezeléséhez. Ezért egy-két év kutatás és konzultáció után úgy döntöttünk, hogy lakásügynökségek pilotolásával fogunk foglalkozni. Ezt a Városkutatás Kft.-vel közösen dolgozva kezdtük el, saját terepi munkák tapasztalatait pedig döntéshozókhoz is eljuttattuk.

A lakhatással foglalkozó szakmai szervezetek és szakemberek között egyetértés van abban, hogy a lakásügynek egy központi, normatív, átlátható, minisztériumi szintű képviseletre lenne szüksége, így állami szintű programokban is lehetne gondolkodni. Programmegvalósítóként viszont a helyi lehetőségekre építhető, valóban kivitelezhető javaslatokat kell alkotnunk. Ezért úgy igyekeztünk kidolgozni lakásügynökségi koncepciót a partnerinkkel együtt, hogy egyfelől a fővárosi lakhatási válság specifikumaira is reflektáljon, ugyanakkor alkalmas modell legyen egy esetleges állami szintű programhoz is.

Így most a fővárosi programjainkról tudok részletesebben beszámolni. Azt kellett megnéznünk, milyen lakhatási kihívásokra tud helyben választ adni a lakásügynökség. Egész Budapestre jellemző, hogy a saját tulajdonú lakásokban lakók vannak túlsúlyban, van egy kicsi és szabályozatlan magánbérleti szektor és egy icipici önkormányzati szektor. A jövedelmek és lakbérek egymáshoz való viszonya Budapesten mutat a legrosszabb arányokat. Itt megnyilvánul, mennyire középosztályi is tud lenni a lakhatási válság – például óvónőket, önkormányzati dolgozókat, kulcságazati dolgozókat is érint. A lakásügynökség nemcsak a szigorúan vett alsó jövedelmi rétegeknek nyújt megoldást, hanem erre a középosztályi problémára is reflektál.

A főváros számára ezért az alábbi javaslatokat tettük azzal kapcsolatban, milyen lehet ez a lakásügynökség, illetve milyen kérdésekre kell választ adnia.

  • Egyrészt, milyen lakásállományból fog összetevődni. Az ULE pilot programjában ezek mind magántulajdonosok lakásai, illetve az egyesület saját tulajdonú lakásai. Egy önkormányzatnak viszont azt javasoljuk, hogy az önkormányzati lakásállomány egy részét és külső piaci szereplők lakásait is igyekezzen bevonni, hogy összességében egy növekvő és megfizethető állomány jöhessen létre. A portfóliónövelésnek vannak további eszközei is: megteheti az önkormányzat, hogy építkezik, életjáradék-programmal vagy más konstrukcióval bővíti az állományt. A lakásügynökségi modell előnye pedig pont ez a rugalmasság.
  • A következő a lakbér kérdése, összefüggésben azzal, kiknek szolgáltat a lakásügynökség. Az előzőekben már utaltam rá, hogy a lakásügynökség másik jelentősége, hogy integrált szolgáltatást nyújt, és kicsit elmozdul az önkormányzatok rosszul értelmezett ingatlankezelői szerepétől. Ez azt jelenti, hogy a lakosok a lakásokat nemcsak egy bérleményként, hanem egy lakáspolitikai szolgáltatás részeként kapják. Azaz ugyanúgy lehetnek bérlők a kulcsdolgozók, akiknek nyilván nincs szükségük szociális munkás támogatására, és a sérülékeny emberek, akiknél a csomag része a szociális munka.
  • A kockázatkezelés továbbá fontos szerepe a lakásügynökségnek. Kockázat például a károkozás, a nemfizetés, de éppen kockázat lehet akár maga az üresen állás is. Ez a modell azoknak a tulajdonosoknak is kedvez, akik a saját bérbeadás alternatívájaként, például üzleti céllal üresen hagynák az ingatlant, de egy kockázat-átvállaló partnerrel már nekik is megérheti bérbe adni azt.
  • Érdekes kérdés még, kik lehetnek a lakásügynökségek. Lehet akár teljesen független civil szervezet vagy teljesen önkormányzati szereplő, többféle szervezeti modell képzelhető el. Az önkormányzatok számára a lehetőségek tárháza nem végtelen, mert saját lakáspolitikai céljaiknak is meg kell felelniük, ezt figyelembe kell venni.
  • Végül nyilván nagyon fontos kérdés, hogyan lehet egy lakásügynökséget finanszírozni és bevezetni. Visszautalva a korábban elhangzottakra, igyekeztünk egy olyan koncepciót kidolgozni, amit az önkormányzatok akár „holnap” el tudnak indítani, tehát kis előkészítés után akkor is, ha nincsen lakáspolitikai koncepcióváltás. Azonban a modell érdemi felfutásához azt gondoljuk, hogy mindenképpen szükségesek a kormányzati és állami szintű változások.

 

Feldmár Nóra (Habitat for Humanity Magyarország)
Energiaszegénység

(Az felszólalás alatt bemutatott prezentáció erre a linkre kattintva tölthető le.)

Mindenekelőtt, többeket megismételve, én is azt tudom hangsúlyozni, fontos lenne, hogy a közigazgatásban rendszerszinten is megjelenjen a lakhatás kérdése, valamint a szociális szempontok elsődleges logikává váljanak.

A lakhatás kérdése számos területet érint, ezek közül az energia- és klímapolitika egyre jelentősebbé vált az elmúlt években, az energiaszegénység fogalma egyre inkább előtérbe került. Az EU 2050-re a nagyon ambiciózus klímasemlegességet tűzte ki célul, amihez Magyarország is csatlakozott. Így implicite az energiaszegénység felszámolását is bevállalták a tagállamok. Ezért a lakhatás kérdése egy újabb löketet tud kapni, amihez források is fognak járni.

Az energiaszegénységet legjobban talán a rossz lakáshelyzet, a magas energiaköltségek és az alacsony jövedelem ördögi köreként lehet leírni, és mint sok más szegénységi csapdát, csak külső támogatással lehet megtörni. E támogatásokat két csoportra oszthatjuk: egyrészt a rövid távúak, mint az energiaköltségek enyhítése, másrészt az energetikai lakásfelújítások, ami sokkal hosszabb távon térül meg, nagyobb beruházást igényel, de fenntarthatóbb és széleskörű hasznokkal jár.

Bár az energiaszegénység viszonylag friss téma, több, már korábban alkalmazott eszközre lehetne építeni a probléma jövőbeni kezelését. Ezek közül kiemelném az adósságkezelést, ami a helyi önkormányzatok aktív bevonásával és egyéb szociális szolgáltatásokkal is társult, tehát nem csak pénzügyi támogatás volt. Ez kiegészült a védendői fogyasztói státusszal – uniós ösztönzéssel a háttérben –, és részben ehhez kapcsolódik az előrefizetős mérőórák megjelenése is, ami azért nemcsak a fogyasztókat, hanem a szolgáltatókat is védi a kintlévőségektől. Az adósságkezelés, a másik nagyon fontos központi támogatással, a lakásfenntartási támogatással együtt megszűnt, és cserébe maradt a rezsicsökkentés.

A 2000-es években a gázárak elszabadultak, amit később a rezsicsökkentés fékezett meg, közben azonban a tipikusan szegényebb családok által használt szilárdtüzelők, a tűzifa ára egyre jobban növekedett. Kormánykommunikációból következtetve, éves szinten a társadalom legszegényebb és legmódosabb ötöde között háromszoros a különbség a rezsicsökkentés miatti megtakarítások összegét illetően. Emelett eltörpül a szociális tüzelőanyag-támogatás összege – ami bár szociálisan célzott, gyakorlati működése hagy kivetnivalót maga után. Azt látjuk, ha a rezsicsökkentés kicsit is szociálisan célzottabb lenne – átcsoportosítanánk a legmódosabbaktól –, rengeteg rászoruló háztartás tudna belőle részesülni.

A felújításokra áttérve, a lakástakarék-pénztár egy jó rendszer volt, mivel ötvöződött benne az előtakarékosság, az állami támogatás és a különböző hitelezési konstrukciók. Ez ráadásul egy népszerű program is volt, megszűnésekor kb. 1 millió taggal. Erre a rendszerre rá lehetett volna építeni az energiahatékonysági felújítások ösztönzését. Tapasztalatok tehát léteznek. Másrészt a panelprogram volt az egyetlen nagyléptékű energiahatékonysági, központi támogatás, több százezer embert elért. Nyilván ennek is voltak problémái, de rengeteget lehetne belőle tanulni.

Többször elhangzott, hogy a szocpol mai formái – az Otthonfelújítási Támogatás és részben a CSOK – nem szociálisan, hanem inkább demográfiailag célzottak, ezért gyakran a módosabb családokhoz jutnak. Emellett gyakorlatilag semmilyen energetikai elemet, ösztönzést nem tartalmaznak, ami a klímaválság kontextusában elég problémás. Pedig pont ez a réteg meg is tudná lépni ezeket a beruházásokat.

A most napvilágot látott napelemes pályázatok nem központi támogatások, hanem a Helyreállítási Alapból tervezik finanszírozni őket. Ezek hozzávetőlegesen 30 ezer háztartást céloznak, azonban az EU felé kommunikált energiaszegénység-csökkentési célok a pályázati kiírásban már nem jelennek meg. Azt is nehéz megjósolni, kiket is fog pontosan elérni a végleges változat, pedig nagy összegű támogatásról van szó: akár 11 millió forint, vissza nem térítendő, tulajdonképpen önerő nélküli támogatásról. Továbbá itt is fennál az a probléma: nincs energiahatékonyságot növelő eleme a programnak. Egy high-tech technológiával rögtön az alternatív energiaforrásokra ugrunk, az energiaigény csökkentése nélkül.

Bár az EU-s szabályozások szigorodni fognak, ezt most inkább lehetőségként kéne felfogni, mivel minden szigorításhoz az EU eszközöket és felhasználható forrásokat is ad. A források megfelelő felhasználását azonban már kevésbé kéri számon, mint az előírásokat, tehát a tagállamokon múlik, hogy ezeket progresszív, előremutató programokban használják-e fel.

Az energiaszegénységet célzó programokhoz is kidolgozott stratégiák mentén, összetett, kiszámítható rendszereket kéne kialakítani. Az uniós támogatási összegeket pedig nem eseti forrásként, hanem a rendszer elemeinek tesztelésére, kidolgozására kéne használni, valamint ezeket az állami, fenntartható, hosszú távú programokba kellene beépíteni.

Hegedüs József, Kováts Bence és Szatmári Andrea felszólalásai ebben a blogbejegyzésben olvashatóak.

[Borítókép és fotók: Járdány Bence @Habitat for Humanity Magyarország]
Kapcsolódó cikkek
Egy év után Szilviáék visszakapták a reményt

Egy év után Szilviáék visszakapták a reményt

„Vagy ételt rakok az asztalra, vagy a házat csinálom, vagy a csekkeket fizetem be.” – így írta le Szilvia a Fókusz riporterének tavaly szeptemberben a kilátástalan helyzetet, amibe a család került, miután 2020 augusztusában...